Helló!

Nem fogjátok elhinni, ki jött be ma reggel a kávézóba, ahol dolgozom! Segítek: hófehér, formás test, bájos pofi, igéző tekintet, szivárványszínű sörényzuhatag. Na? Szabad a gazdi? Hát, az én kicsi pónim! 

Talán az arcomra volt varrva, hogy mit érzek, vagy nem tudom, miért, de a többiek megengedték, hogy én szolgáljam ki. Még sohasem szolgáltam ki senkit. Egy tányérnyaló munkakörébe ez nem tartozik bele.

Egy presszókávét kért. Asszem… Nem tudom… Mindenesetre egy presszókávét adtam neki. Asszem… Nem tudom… Le sem tudtam venni a gülüimet arról a gyönyörű lila szempárról! ... Vajon tettem bele cukrot? Asszem… Nem tudom… Úristen, biztos, hogy cukrot tettem bele? Most már mindegy. Talán a tejszínhab javított rajta. Remélem… Nem biztos… Még sosem ittam tejszínhabos sós presszókávét. Asszem… Ez biztos… Ugye, nem üldöztem el végleg? Én tényleg próbáltam nagyon udvariasan viselkedni. Még illedelmesen el is köszöntem tőle: „Remélem, még látjuk egymást, én kicsi pónim!”

LászLó 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.