Bonzsúr!

Kis kihagyás után ismét a Tanári-szigetekről jelentkezem. A helyzet továbbra is változatlan. A diákok észjárását péntek délutánig egy anticitrom alakítja, melynek következtében szürkeállományuk továbbszűkül. Eleinte főként a jobb, később a bal agyféltekéjükben is megnövekszik a fátyolfelhőzet, de emellett – ha szerencsénk van – néhány perc erejéig megvilágosodnak. Irodalom órán viharossá fokozódik a hangulat. Szórványosan könnyzápor is várható.  

Mára ugyanis nagy szóbeli számonkérést ígértem az egyik osztályomnak az „ijedtségi” tételekből. De már előre tudom, mi lesz… Nagyjából ebben a pillanatban dől el, hogy ki legyen az az öt-hat ember, akik a szünetekben képviselni fogják az osztály érdekeit. Őket két turnusban fogják majd a tanári elé meneszteni, hogy mint jogerős kis küldöttségek felterjesszék kérelmüket, miszerint ma egyáltalán ne feleljünk. Rajtuk kívül további szószólókra is lehet számítani, akik már csak a magánjellegű „fáj a lábam”, „meghúzódott a copfom”, „a tengeri malacomat kellett újraéleszteni tegnap este” érveiket fogják hangoztatni. Ezeket a gyenge próbálkozásokat természetesen állhatatosan hárítani fogom. Én se most jöttem Afrikából.

Aztán keménytömésű tanárként bemegyek az órára. Rettenthetetlen gülütekintettel végigpásztázom az osztályt… Ők pedig a tőlük telhető legbájosabb ábrázattal FELnéznek rám… És berúgják az utolsó gólt: "De a Tanár úr olyan édes, biztos vattacukorból van a szíve!” … Lebuktam… De ez volt az utolsó ilyen alkalom! Holnap már nincs menekvés! … Ez van. Plüssmarokkal kellene fognom őket, tudom. De legalább szeretnek… Állítólag… 

Gerzson

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.