Sziáú! 

Mai bejegyzésemben egy eddig szőnyeg alá söpört, fontos, ámde kissé kényes témát szeretnék feszegetni. Az apropót a Budapesti Bábszínházban tett látogatásom adta.

A báb…

A báb egy olyan „plüss”, aki határozott idejű, bejelentett állással, reflektorfényben zajló, pörgős életvitellel, némi művészi hajlammal és zsinórokkal, esetleg fogantyúval, rosszabb esetben fenék tájon nagy lyukkal rendelkezik. Vagyis egy olyan „plüss”, aki természetesnek egyáltalán nem mondható „szervi beavatkozások” fejében feláldozta magát a művészet oltárán. (Egy plüsszenész ilyet sose tenne… Maximum tartós elemre váltana.)

Mi, plüssállatok félelemmel vegyes tisztelettel tekintünk báb rokonainkra. Egyrészt csodáljuk és irigyeljük őket, hiszen az életük roppant különleges, teli csillogással és sikerrel. Estéről estére lehetőségük van egy-egy szerepbe bújni, átlényegülni egy egészen más karakterré… De mindezt úgy, hogy közben egy ember rángatja őket madzagon… vagy mozgatja őket a testükből kiálló fogantyúk segítségével… vagy… Jáááj! Még belegondolni is rémes! Én biztos nem örülnék neki, sőt valószínűleg az egyéniségemet sem tudnám megtartani, ha valaki egy lyukat vágna odalent a plüssömbe, és… Pfuj!   

Persze biztos van az a pénz, amiért jó bábnak lenni! És az sem lehet utolsó élmény, amikor a vendégek az előadás után sorban állnak, hogy autogramot kérjenek és fotózkodjanak a szereplőkkel. Mint ahogy én is tettem A Nap és a Hold meséi című, afrikai történeteken alapuló bábelőadás után. 

                      A sunyi leopárd és a kis gepárdkölykök gyűrűjében.

                                     A huncut bozótpatkánnyal pacsizva.

Muffin

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.